A félelem kora

Az ’56-os esztergomi eseményeket dr. Négyesi Lajos ezredes, egyetemi docens, hadtörténész segítségével idéztük fel.

A JOGFOSZTOTTSÁG KORA

A főváros közelsége – mint azt ma is tapasztaljuk – jelentősen befolyásolja városunk életét. Nem volt ez másképp az ’50-es években sem. A budapesti forradalom hírei hamar eljutottak hozzánk is, és az esztergomi fiatalok ébredezni kezdtek. Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett el odáig, hogy október 26-án 14 ember életét vesztette a Sötétkapunál, egy kicsit tekintsünk vissza a múltba, hogy megérthessük azokat, akik fegyver nélkül, bátran és végre szabadon néztek szembe a rájuk meredő tank ágyúcsövével.
A második világháborút követően a kommunista hatalom több szempontból sem nézte jó szemmel Magyarország első városát: egyházi központ-szerepe mellett nem kommunista, hanem kisgazda polgármester volt dr. Bády István személyében. Nem csoda hát, ha a rendszer hamarosan „reakciós várossá” nyilvánította Esztergomot, mely bár ezután is megmaradt egyházi központnak, de már a legfontosabb egyházi tisztségeket a kommunistákkal együttműködő úgynevezett "békepapok" tölthették csak be, akik ávós ellenőrzés alatt álltak. De nem csak az egyházi tisztségviselőket figyelték meg, a besúgóhálózatok működtek – a rendszerszintű félelem a mindennapok részévé vált úgy egyéni, mint társadalmi szinten is. Gondoljunk csak a mai napig borzalommal emlegetett „Dózsafalva” gondolatára, mely minden esztergomi identitását rengette meg. A második világháborút követő kommunista diktatúra a fullasztó félelem kora volt. Éppen ezért amikor híre ment a budapesti eseményeknek, az emberek a félelem fojtogató tengere alól dugták felszínre fejüket és töltötték meg tüdejüket a szabadság levegőjével. 

„EZ A HAZA MAGYAR HAZA, MINDEN OROSZ MENJEN HAZA!"

A Sötétkapu Szent Adalbert központ felöli végénél találkoztunk dr. Négyesi Lajossal, hogy megkíséreljük a történteket a megszokott narratívától némileg eltérve, azt más perspektívából megközelítve kiegészíteni. Hiszen egy dolgot bizton állíthatunk: még ma, 67 évvel a történtek után sem jelenthetjük ki, hogy mindent tudunk az akkori eseményekről. Ahogy a hadtörténész beszámolóját hallgattam, úgy lett egyre biztosabb bennem az az érzés, hogy ’56 kapcsán még mindig sokkal több a kérdés, mint amennyi a válasz. Ezt mi sem reprezentálja jobban, mint hogy maga Négyesi is rögtön egy kérdéssel indította múltidéző kalandunkat, melynek megválaszolása során szükségszerűen idézte fel mindazokat az eseményeket, döntéseket és emberi tényezőket, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy 14 ember életét vesztette. A beszélgetésünk fő kérdése ez volt: az ominózus tank célzott lövést adott le, vagy csupán rá akart ijeszteni a tömegre?  Mint azt mindannyian pontosan tudjuk, a kilőtt gránát nem egyenesen a buszba csapódott, hanem először a Sötétkapu falának ütközött, és onnan csapódott vissza a busz hátuljába, ahol felrobbant, szétszakítva ezzel a jármű hátsó felét – az ott tartózkodók azonnali és kegyetlen halálát okozva. Szándékos gyilkosság volt vagy szerencsétlen, tragikus baleset? Hogy ezt megértsük, nézzük meg egy kicsit a „másik oldalt”, azokat az embereket, akikről kevés szó esik, hiszen az októberi megemlékezés mindig az áldozatokról kell, hogy szóljon.

Az ’50-es évek végén Esztergomot „katonavárosként” is emlegették. A Főszékesegyház melletti szemináriumi épületben lett elhelyezve a 7. gépesített hadosztály törzse és a hadosztály-parancsnokság, melynek parancsnoka Mecséri János ezredes, törzsfőnöke Kiss Sándor őrnagy, politikai tisztje pedig Hurai Rudolf százados volt. Emellett két fontos laktanya is volt a városban: a Bottyán- és az Esztergom-tábori laktanyák.

Október 23-án tehát kitört a forradalom Budapesten, melynek híre Esztergomba is eljutott, ahol – több vidéki városhoz hasonlóan – szerveződni kezdtek az emberek. A szabadság szele hozzánk is elért, október 25-én utcára vonultak az esztergomiak. Fontos megértenünk a szabadság fogalmát ebben a kontextusban – hangsúlyozta Négyesi, és kérdő tekintetem láttán készségesen meg is magyarázta, mire gondol pontosan. A Rákosi-rendszer folyamatosan ellenőrzés alatt tartotta az állampolgárok politikai megnyilvánulásait, így már maga az a tény, hogy az utcára vonultak, megteremtette a szabadság légkörét. Olyasvalami, amit eddig egyszerűen nem tehettek meg. Ugyanilyen eszmei értéke volt annak, hogy sokan fegyverhez jutottak és azt nyíltan viselték. A második világháború végét követően ugyanis a lakosság nem rendelkezhetett lőfegyverrel: halálbüntetés terhe mellett mindenkinek mindent le kellett adnia. Mint mondta, a fegyverszerzés és birtoklás célja az emberek többségénél nem az erőszakos hajlamok kiélését szolgálta, hanem sokkal inkább a forradalmárokhoz tartozás egyik jelképe – pont, mint a lyukas zászló.

Ezután a kis forradalom-lélektani kitérő után kanyarodjunk is vissza az eseményekhez. A budapesti felkelés hatására Mecséri ezredest a fővárosba rendelték, aki három pontból álló utasítást hagyott hátra Kiss őrnagynak arra az esetre, ha Esztergomban is zavargások történnének: civilek nem jöhetnek fel a parancsnokság épületébe, azt mindenképpen meg kell védeni, nem adhatnak át fegyvereket a lakosságnak és meg kell akadályozni, hogy esetleges támogató tömegek Pestre induljanak. A látszólagos nyugalom után aztán október 25-én Esztergomban is kezdetét vették a megmozdulások. Ez a nap a forradalom szempontjából sikeres volt: a felszabadult tömeg – mely zömében diákokból állt – nem ütközött ellenállásba: két diák eltávolította a városházáról az elnyomás jelképét, majd késő délután a Bottyán laktanyához vonultak, ahol a békés, fegyelmezett tömeg nyomására a katonák levették sapkájukról a vörös csillagot. Mint minden forradalomnak, úgy az ’56-osnak megvannak a maga jellegzetes toposzai, jelképei és sajátos pszichológiája – emeli ki a hadtörténész. A tömeg mindig ösztönös, nem egy jól szervezett, kiképzett egység (szemben a karhatalmi szervekkel és katonasággal), éppen ezért van nagy szerepe a jelszavaknak és jelképeknek. Az egyik legreprezentatívabb jelkép a zászló – a magasba tartott (így messziről, nagy tömegben is jól látható és követhető) lyukas lobogó vezette az embereket, emellett ott vannak még a jelszavak/jelmondatok. „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza” – ez volt az esztergomiak főrigmusa. A forradalom pszichológiája is elég sajátos: a tömeg ugyanis az elnyomó hatalom minden ellenállásának felszámolására törekszik. Mint azt láthattuk, 25-én nem ütköztek ellenállásba, mindenhol sikerült érvényesíteniük akaratukat, már csak egy olyan gócpont volt, mely a gyűlölt rezsimet képviselte, és nem „adta meg” magát: ez pedig a hadosztály-parancsnokság volt.

A forradalmi légkörben a szabadság és siker mámorától megrészegült emberek most – akár rabok a láncaiktól – megszabadultak a félelemtől. Megfordultak a szerepek: mostanra azokon lett úrrá a félelem, akik eddig a népet sanyargatták. Márpedig a félelem nagyon fontos tényező – emeli ki Négyesi ezredes – ugyanis ez képes lerombolni azt a morális gátat, ami megakadályozza, hogy egy ember kioltsa egy másik ember életét. Egy ilyen helyzetben a félelem felülírja az erkölcsi parancsokat és a logikát.
A tragédia napjának reggelén 8 órakor gyülekezett a tömeg, felolvasták a forradalom 16 pontját, majd – és ismét elérkeztünk a forradalmak egyik tipikus cselekményéhez – követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Délelőtt három buszt foglaltak el az emberek, és elhatározták, hogy a környező településekre mennek, hogy a gyárakban mindenkit felszólítsanak a munka befejezésére, felolvassák a 16 pontot és rábírják a dolgozókat, hogy csatlakozzanak a megmozdulásokhoz.

MINDEKÖZBEN A PARANCSNOKSÁGON

Kiss őrnagy eközben a kapott parancsoknak megfelelően elkezdte megszervezni a parancsnokság védelmét. Fontos megjegyezni, hiszen a későbbiekben ennek kulcsfontosságú szerepe lesz, hogy a szeminárium épülete a gépesített hadosztály törzse volt, Kiss őrnagy maga is páncélos tiszt volt. Ennek megfelelően, amikor a védelmet kezdte megszervezni, azt azzal kezdte, hogy Esztergom-táborból 3 harckocsit rendelt fel a bazilika alá – melyből azonban csak 2 érkezett meg, egyet a tüntetők az Árok utcában elfoglaltak, így az nem jutott célba. Itt újabb kérdések merülnek fel, melyekre biztos válaszokat nem tudunk, de azt gondolom, a lapunknak nyilatkozó ezredes tapasztalatai és kutatásai elég hiteles magyarázatot adhatnak nekünk. Fontos tudnunk, hogy a laktanyákban a fegyvert és a lőszert elkülönítve tárolják. A 3 páncélos, ami a városba indult azonban teljes lőszerkészlettel, éles gránátokkal megrakodva indult el. Mivel ezek kiképző járművek voltak, ezért nem volt életszerű az éles gránátok jelenléte – kiképzéshez ugyanis gyakorló lőszereket használnak. Ki adott parancsot éles gránátok berakására? Parancs volt, vagy az ott állomásozó katonák „túlteljesítése”? Senki nem gondolta végig, hogy pontosan kik ellen is vonulnak és milyen fegyverek szükségesek ehhez. A kiképzésükből adódó automatizmus lehetett, hogy éles fegyverekkel indultak el a tankok. Van ennek egy másik aspektusa is. Az „osztályellenség” fogalma. Az egész kommunizmust áthatotta a képzelt ellenségtől való félelem: a névtelen, arctalan reakciós  tömeg, az osztályellenség, aki olyan hatalommal bír, amivel el tudja pusztítani az embereket. Márpedig ez ellen minden fegyver megengedhető. Emlékezzünk csak vissza a fentebb részletezett félelem fontosságára! Itt van tehát a rendszer által beléjük kódolt félelem az arctalan ellenségtől, emellett érkeznek a hírek a fővárosi véres eseményekről, majd megkapják a parancsot, hogy védekezésre kell berendelkezni. Így talán már érthetőbb, hogy miért vonult fel 3 tank teljes fegyverzettel a Sötétkapuhoz, holott Esztergomban fegyvertelen fiatalok alkották a tüntető tömeget.

Térjünk most vissza a forradalmárokhoz, akik a buszokkal elindultak a Sötétkapuhoz. A cél az volt, hogy az utolsó gócpont, ami a Rákosi-rendszert képviseli, megadja magát. Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. Ahogy azt ezredes úr megjegyzi: az egy katonai objektum volt. Márpedig katonai objektumba civilek nem mehetnek be csak úgy – ez a mai napig így van mindenhol. Mivel az egy elzárt, nem szabadon bejárható hely volt, ezért erről bármilyen hírt el lehetett terjeszteni (szintén emblematikus mozzanata ez is a forradalmaknak), így kapott szárnyra az a híresztelés, hogy tüntetőket tartanak fogva és kínoznak, hogy Tatabányáról ávósok menekültek ide, vagy épp az, hogy kivégeztek ott egy embert. A 3 busz vezetésével megindult a fegyvertelen tömeg a Sötétkapuhoz. A beszámolók, visszaemlékezések között van azonban még egy érdekes adalék: ugyanis szó esik egy Csepel teherautóról, melyen fegyveres tüntetők (akik a környékbeli büntető alakulatoktól vagy a börtönbányából, egész pontosan a csolnoki IX. aknától kiszabadult rabok voltak, akik a forradalom hírére lefegyverezték őreiket, teherautót szereztek maguknak, és így csatlakoztak az esztergomi megmozdulásokhoz) voltak, ezt igazolja, hogy a katonaság tűzharcba keveredett a tüntetőkkel – emeli ki a hadtörténész.

Mi is történt tehát a Sötétkapunál? Egy ösztönös tömeg állt szemben egy tervszerűen mozgó katonasággal. Az itt lévő katonákat – hangsúlyozza Négyesi – nem karhatalmi feladatokra képezték ki, hanem háborús helyzetekre. Márpedig egy katona mindig kiképzésének megfelelően háborús feladatot hajt végre. A Sötétkapunál védekezésre pozícionált páncélos várta a tüntetőket. Az alagút város felőli végén néhány fegyveres állt, akik a busz közeledtén visszamenekültek a központi objektumhoz – ez a látvány aktivizálta a védekező készültség automatizmusát. Amikor tehát a busz eleje megjelent az alagút végében, sortüzet adtak le rá. A sofőr – a bal oldali vezetői ajtón át – lemenekült a buszról. Aztán a tank ágyúja, melybe a repeszgránát be volt töltve, ráfordult a buszra és eldördült az ominózus lövés, mely 14 ember halálát okozta. És akkor itt térjünk vissza a kiinduló kérdésünkre: hova céloztak? Középre, a buszra, vagy falra? Az irányzó tiszt vallomásából (és a repeszgránát betöltöttségéből is) egyértelműen levonható a konklúzió: a cél a busz kilövése volt, nem pedig a tömeg megijesztése.  A katonák védelmi harcra készültek és a demonstráló lakosság képviselte a támadó ellenséget. Így lehetett egy civileket szállító autóbuszból olyan félelmetes eszköz, ami ellen egy harckocsit kellett bevetni és az ágyúból kilőtt gránáttal védekezni. 1956. október 26-án az autóbuszban olyan emberek ültek, akiket a forradalom felszabadított a félelem alól. A másik oldalon pedig azok a katonák álltak, akiknek a gondolatait egyre inkább eluralta a félelem. A Sötétkapu a múlt és a jövő párharcának színtere lett. Tisztelet az áldozatoknak!