Esztergom, ahol a történelem jár

Esztergom Magyarország egyik legnagyobb történelmi múlttal rendelkező városa. Fényes királyi személyek, jeles események, gazdag paloták, templomok képét kegyetlen csaták öldöklése, tatár és török hordák garázdálkodása, pusztulás, majd újjáépítés váltakozó képei követik. A város múltjában az egész ország történelme sűrűsödik.
Az ezeréves magyar történelemnek nincsen olyan évtizede, melynek során fel ne merülne Esztergom városának neve. Hová lett a régi királyi székváros? Hol vannak egykori híres műemlékei?

Ezekre a kérdésekre viszontagságos történelmünk adja meg a választ. A középkori Esztergom a mai város alatt, a földben nyugszik, s csupán régészeti feltárásokkal közelíthető meg. A régi Esztergom ugyanis a 140 éves török uralom alatt megsemmisült. Lakóit felkoncolták, rabszíjra fűzték, aki tudott, elmenekült. A török kiűzése utáni új telepesek pedig széthordták a romokat, és új várost építettek a régi helyén. A legújabb ásatások eredményeiből tudjuk, hogy a Várhegy és környéke a jégkor végétől (20 000 évvel ezelőtt) folyamatosan lakott hely volt. Az első, nevéről is ismert nép, a Nyugat-Európából származó kelták népe Kr. e. 350 körül telepedett meg ezen a tájon. A Várhegyen lévő megerősített központjuk (oppidum) alatt terült el hatalmas kiterjedésű, virágzó településük. A Kr. u. I. század közepén római légiók hódították meg a vidéket. Ettől kezdve Solva néven Pannonia provincia fontos határmenti települése lett. A római birodalom bukását követő népvándorlás korának itt megtelepedett népeiről hun, germán, majd avar és frank leletek tanúskodnak. A város belterületén a honfoglaló magyarok temetkezései is előkerültek.

A honfoglalástól kialakuló település nagyobb jelentőségre akkor emelkedett, amikor a 960-as évektől kezdve Géza (a későbbi fejedelem) Esztergomot választotta lakóhelyéül. Itt, a Várhegyen a római castrum területén kiépített palotájában született 969–975 táján fia, Vajk, a későbbi I. (Szent) István király. Ugyancsak Géza építtette az első templomot is a Várhegyen az első keresztény vértanú, Szent István tiszteletére. 973-ban fontos történeti esemény kiindulópontja volt Esztergom. Ez év húsvétján Géza fejedelem követeket küldött I. Ottó császár Quedlinburgban tartott nemzetközi békeértekezletére. Békét ajánlott a korábbi hadjáratok helyett, és hittérítőket kért.

Szent István király a régi fejedelmi lakhely helyett a hegy déli sziklájára új palotát, a hegy közepére pedig nagy bazilikát építtetett Szent Adalbert tiszteletére a magyar egyház feje, az esztergomi érsek számára.

A Várhegy alatt már ekkor jelentős iparos-kereskedő települések alakultak ki. (Kutatóink feltételezik, hogy a város mai nevét is a fejedelem bolgár-török eredetű bőrpáncélkészítőinek Esztrogin nevű településéről kaphatta.)

Istvánt az új évezred első napján (1000. december 25. vagy 1001. január 1.) e helyen koronázták királlyá. Az államalapító szent király uralkodásától (997–1038) a XIII. század közepéig itt működött az ország egyetlen pénzverdéje. Ekkor épült ki az esztergomi vár, amely 1241-ig (a tatárjárásig) királyaink székhelye, de nemcsak a magyar állam, hanem az egyház, és egyúttal Esztergom vármegye központja is volt. Az esztergomi érsek a Szent István király által alapított tíz püspökség feje, aki gyakran fontos állami funkciókat töltött be, és kizárólagos joga volt a magyar királyok koronázása.

A Várhegy alatti fejedelmi, majd királyi szolgálónépek, kézművesek, kereskedők településeiből alakult ki az Árpád-kori Magyarország legjelentősebb városa – az ország gazdasági életének legfontosabb helye. A francia Odo de Deogilo, aki 1147-ben járt itt, a következőket írja: „a Duna számos ország kincsét és gazdagságát hordja össze a híres Esztergomba.”

A város leggazdagabb polgárai a távolsági kereskedelemmel, iparral foglalkozó latinusok – francia, spanyol, belga és olasz származású polgárok – alkották a városi tanácstestületet (XIII. századi pecsétjük képéből alakul ki Esztergom címere).

Ebben a városban keresték fel az országba érkező vagy átutazó külföldi uralkodók a magyar királyokat: pl. II. Gézát VII. Lajos francia király 1147-ben, és III. Bélát Barbarossa Frigyes német-római császár 1189-ben. A velük utazó tudósítók, történetírók mind kiemelték a város jelentőségét és gazdagságát. Lübecki Arnold, Barbarossa Frigyes történetírója egyenesen a magyarok fővárosának („quaeUngarorum est metropolis”) nevezte Esztergomot.

A XIII. század elején az ország politikai és gazdasági életének egyértelműen Esztergom volt a központja. Erről tanúskodik a város első nagy pusztulását írásban megörökítő szemtanú, Rogerius mester nagyváradi kanonok is a tatárjárásról szóló Siralmas Ének című művében: „Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak, hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat.”

Miután a Duna befagyott, a tatárok valóban átkeltek, és kegyetlen ostrom során elpusztították Árpád-kori fővárosunkat. Bár a következő évekből fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a lakosság egy része (akik a várba menekültek) megmaradt, s az újjáépítés, az új lakosok betelepítése is hamarosan megindult, a város mégis elveszítette országos vezető szerepét. IV. Béla a királyi palotát és a várat az érsekeknek adományozta, s székhelyét az ország végleges fővárosába, Budára helyezte át. Ő maga azonban családjával együtt az esztergomi ferencesek templomába temetkezett, melyet a tatárjárás elpusztított, de a király fényesen újjáépítette (1270).

A várat ezután az érsekek építették és szépítették tovább. Az ő joghatóságuk alá tartozott a vár alatti Víziváros is. A valóban város jellegű és méretű „királyi város” fallal kerített magja azonban továbbra is királyi fennhatóság alatt maradt. A szerzetesrendek egész sora tért vissza ide, vagy telepedett meg az egyházi központban.

A polgárság sokat küzdött régi jogainak fenntartásáért, illetve visszaszerzéséért, valamint az egyháznak a királyi város területén való terjeszkedése ellen.

Az Árpád-ház kihalása utáni zűrzavaros időben újabb csapás érte Esztergomot: 1304-ben Vencel cseh király hadai elfoglalták és kirabolták a várat, amely az elkövetkező évtizedben többször is gazdát cserélt. Károly Róbert, majd Nagy Lajos király pártfogolta a várost. 1327-ben a királyi városhoz csatolták a legnagyobb és legjelentősebb külvárost, a délkeleten fekvő Kovácsit, a különféle mesteremberek (kovácsok, ötvösök és pénzverők) három templommal is rendelkező városrészét.

Érsekei révén Esztergom a XIV–XV. században gyakran országos események színtere, s a magyar kultúrának – Buda mellett – egyik legfontosabb fellegvára volt. Az érseki udvarban, amelynek gazdagsága a budai és visegrádi királyi udvarokéval vetekedett, gyakran fordultak meg királyi vendégek és Európa-szerte ismert tudósok, művészek: Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás király, Galeotto Marzio, Regiomontanus, a híres csillagász vagy Ilkus Márton és Georg Peuerbach, Pier Paolo Vergerio és végül Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója, aki történeti munkájában különösen Vitéz János, Mátyás király nevelője építkezéseit emeli ki.

Vitéz a régi székesegyház mellé emeletes könyvtárat, csillagvizsgálót építtetett. Legjelentősebb alkotásáról, híres palotájáról és függőkertjeiről írja Bonfini: „…a várban tágas lovagtermet épített. Ez elé vörös márványból pompás, kiugró tornácot – loggiát – emeltetett kettős erkéllyel. A nagyterem fejéhez a Sibyllák kápolnáját építtette, ahol valamennyi Sibylla képét láthatjuk. A lovagterem falán sorban nemcsak az összes magyar király, de a szkíta ősök képei is láthatók … továbbá kettős kertet is létesített, amelyeket oszlopokkal és felettük húzódó folyosóval koronázott. A két kert közé, a szikla mellett kerek tornyot építtetett vörös márványból, s ezt különböző termekkel, fönt kilátó erkélyekkel ékesítette … Szent Adalbert bazilikáját üvegmázas cserepekkel fedette be…” Mátyás király özvegye, Beatrix tíz évig (1490–1500) lakott az esztergomi várban. Jelentős emlékek maradtak a következő lakó, Bakócz Tamás érsek (†1521) idejéből is korunkra: ő építtette – itáliai mesterekkel – 1507-ben a magyarországi reneszánsz építészet legszebb, és a középkori Esztergom egyetlen épségben megmaradt egyházi építményét, a Bakócz-kápolnát, saját sírhelyének. A kápolna oltárát carrarai márványból, a fiesolei Andrea Ferrucci szobrász faragta 1519-ben.

A török hódítás a virágzó középkori Esztergom pusztulásának is kezdetét jelenti. A mohácsi csatában az érsek is elesett. Amikor 1526 és 1543 között két királya is volt Magyarországnak, hat alkalommal ostromolták Esztergomot – hol Ferdinánd, hol Szapolyai János seregei, hol pedig a törökök. A vár 1530-ban végül Ferdinánd kezére került. A főkáptalant és az érseki székhelyet Nagyszombatba, illetve Pozsonyba költöztették (ennek köszönhető, hogy a kincstár egy része, a levéltár és a könyvtár anyaga megmaradt), és a vár védelmét külföldi zsoldosokra bízták.

Szulejmán szultán 1543-ban hatalmas sereggel és nagyszámú ágyúval kezdte ostromolni az akkori viszonylatban erős várat. Nem egészen kétheti ostrom és a kezdeti hősi ellenállás után az idegen (spanyol, olasz, német) őrség árulással feladta a várat. Ekkor pusztultak el véglegesen a külvárosok. A megrongálódott épületeket többé nem építették újjá. Anyagukat az erődítmények kijavítására és újak építésére használták fel. Megsemmisült a Szent Adalbert-székesegyház szentélye és a vár több jelentős építménye is.

Esztergom egy több megyényi területre kiterjedő török szandzsák központja, és a török birodalom északnyugati határának fontos végvára lett, a felvidéki bányavárosok és Bécs, illetőleg a Buda elleni támadások fő ütközőpontja. A sikertelen, de pusztító erejű 1594. évi ostromban a Víziváros falánál kapott halálos sebet, és halt hősi halált Balassa Bálint, magyar nyelvű líránk első európai rangú költője, a végvári élet jeles alakja.

A legpusztítóbb ostromra 1595-ben került sor, melynek eredményeként sikerült a várat visszafoglalni. Ennek azonban nagy ára volt. Ekkor pusztult el a vár és város középkori építményeinek túlnyomó többsége, s a felszabadítókat lakhatatlan, üszkös romok fogadták. Majd 1605-től 1683-ig újra a török volt az úr a várban, s szerte az egész vidéken.

A törökök főleg a várat építették, erősítették, de emellett jelentős új épületeket, dzsámikat, mecseteket, minareteket, kupolás fürdőket is emeltek. Ezeket és a még fennálló korábbi épületeket az 1683. évi, Esztergom felszabadítását eredményező ostrom tarolta le, tizedelte meg, bár néhány török építmény fennállt még a XVIII. század elején is. Utoljára 1685-ben ostromolta török sereg Esztergomot, s a következő évben már Buda is felszabadult az oszmán megszállás alól. Ezekben a harcokban tűnt fel az esztergomi származású Bottyán János, a vár lovasságának parancsnoka, később a Rákóczi-féle szabadságharc legendás tábornoka. Mindazt, ami a század végén újjáépült, II. Rákóczi Ferenc 1706. évi, hosszan tartó, de végül sikerrel járó ostromának alkalmával égették fel és rombolták le.

Az elpusztított területre nagyarányú telepítéssel új lakosság került: magyar, szlovák és német telepesek érkeztek ide. Ekkor alakult ki a vidék újkori nemzetiségi képe. A környéken elpusztult 65 magyar falu helyén csupán 22, többségében nemzetiségi lakosságú település éledt újjá.

Az újjáépülő város nagy anyagi áldozat vállalása árán 1708. február 18-án végül visszakapta szabad királyi városi rangját, de mérete, jelentősége árnyéka volt csak a réginek.

A kézműipar megerősödését jelzi, hogy 1730 táján már 17 önálló céh működött Esztergomban. Fontos szerepet játszott továbbra is a kereskedelem, valamint a szőlészet és a bortermelés is. A belváros és a Víziváros barokk városképe ekkor alakult ki. Jellemző rá a polgári barokk építészet nyugodt egyszerűsége, mértéktartása. A legszebb épületek a város piacterén – azonos a mai Széchenyi térrel − és a környező utcákban emelkednek.

Miután a vár elvesztette katonai jelentőségét, Mária Terézia 1761-ben visszaadta azt az esztergomi érsekek tulajdonába, ahol két év múlva megkezdődtek a hatalmas, új egyházi központ kiépítésének munkái. A Várhegy közepét a Szent Adalbert-székesegyházzal és a Szent István első vértanúról elnevezett templommal, valamint a várfalak jelentős maradványaival együtt elhordták, hogy helyet nyerjenek az új székesegyház számára.

Bár a monumentális építkezés és az érseki szék visszaköltözése (1820) jelentős szerepet játszott a város életében, Esztergom fejlődése fokozatosan lelassult, s a Bazilika építésének befejezésével szinte teljesen leállt.

A XX. század elejére Esztergom már csak közigazgatási székhely mivolta, illetve kulturális és oktatási intézményei, jelentős épületei miatt számított fontosabb településnek. Tovább rontotta a város helyzetét, hogy 1920-tól a trianoni békeszerződés értelmében határvárossá vált, és elvesztette természetes vonzáskörzetének jelentősebb részét.

A két világháború között, 1924-től 1941-ben bekövetkezett haláláig itt töltötte nyarait a költő, Babits Mihály. Háza az ország irodalmi életének egyik gyújtópontja volt, s jelenléte Esztergom szellemi életére is nagy hatást gyakorolt. A 30-as évek legfontosabb eseménye az Árpád-kori királyi palota maradványainak feltárása és helyreállítása volt, amely ismét Esztergomra terelte a figyelmet. A második világháború után Esztergom a legjelentősebben károsodott magyar városok egyike. Az újjáépítés azonban lassan eltüntette a háború nyomait, s Esztergomnak idegenforgalmi jelentősége mellett két fő vonása erősödött meg. Adottságai révén egyrészt a környék kulturális és művelődési centruma (általános, közép- és főiskoláin évente több mint 8 000 diák tanul), másrészt a 60-as évektől kibontakozó gazdasági fejlődés eredményeként fontos ipari bázissá vált, amely a rendszerváltás után itt letelepedő Suzuki gyár és üzemeket építő beszállítói révén napjainkra országos és nemzetközi jelentőségű lett.

Aki ma Esztergomba utazik, már messziről elgyönyörködhet a magyar klasszicizmus legmonumentálisabb épületében, a Bazilikában, amely a kanyargó Duna felett, a Várhegy tetején, hegyek koszorújába zárva uralkodik a tájon.

A város jelképének tekinthető épület Magyarország legnagyobb temploma, mely az első magyar király, Szent István által alapított régi Szent Adalbert-székesegyház romjainak helyén, Kühnel Pál, Packh János és Hild József tervei szerint, 1822–1869 között épült. Felszentelésére (1856) írta Liszt Ferenc az Esztergomi misét. A klasszicista stílusban épült monumentális templom belsejében is lenyűgözőek a méretek: a kupola 71,5 méteres belső magassága, az óriási boltozatok, Michelangelo Grigoletti hatalmas oltárképe. A déli oldalon a középkori székesegyház egyetlen épségben megmaradt mellékkápolnája, a vörös márványból épített Bakócz-kápolna áll. A Bazilika építői az eredetileg kissé távolabb álló épületet 1600 beszámozott darabra szedték szét, s eredeti formájában beépítették az új templomba. A kincstárban a közép- és újkori magyar és európai ötvösművészet remekeit őrzik. Az ötvösművek mellett a kincstár a régi magyar és európai textilművességnek (miseruhák, palástok, oltárterítők, stb.) is gazdag gyűjteménye. A déli oldaltoronyban függő hatalmas harang mély zengésű hangja messze vidékre elhangzik. A nagy kupola tetejéről páratlan panoráma tárul elénk: a tájat észak, kelet és dél felől a Börzsöny, a Visegrádi-hegység, a Pilis és a Gerecse hegyeinek koszorúja övezi, nyugat felé a Duna völgyében s a Kisalföld párába merülő síkságán vész el a tekintet. Lent a város kanyargó utcái, tarka tetős házsoraiból kiemelkedő templomtornyai történelmi levegőt árasztanak. Közvetlen a Bazilika alatt, a hegy peremén régi falak, bástyák, rondellák állnak – az esztergomi vár maradványai.

Az egykori királyi palotának és a várnak részben a török időkben, részben a Bazilika építésekor eltemetett maradványai az 1930-as évekig a föld alatt rejtőztek. 1934–1938 között ásták ki és állították helyre e palota jelentős részleteit, s a régészeti feltárások napjainkban is folynak. A román stílusú boltozatok és kapuk alatt, lakószobákon, falakba épített szűk lépcsőkön és sikátorokon áthaladva megelevenedik előttünk a múlt. A palotának ez a része III. Béla király (1172–1196) idejében épült. Feleségével, VII. Lajos francia király leányával jöhettek ide azok a francia építőmesterek, akik a királyi várkápolna kora gótikus épületét felépítették a XII. század végén. A kápolnában XII–XIV. századi freskók, az egykori lakótorony falán a korai magyar reneszánsz legszebb falfestményei láthatók. A palota teraszáról Esztergom városképében gyönyörködhetünk. Alattunk az egykori érseki város vagy Víziváros házai, templomai láthatók a prímási palotával. Szemközt a Szent Tamás-hegy dombja, a hegyek és a Duna között pedig Esztergom belvárosa.

A várfalak a Bazilika északi oldalán is fennállnak még. Az északi rondelláról szép kilátás nyílik a Duna-túlsó partján fekvő − szlovákiai − Párkányra, a Garam folyó völgyére, Esztergom északi városrészére: Szentgyörgymezőre, a Duna völgyére és a Vízivárosra.

A Víziváros nevét azért kapta, mert a Kis- és Nagy-Duna partján épült fel. Egykori erődítései, városfalai, középkori bástyái, török rondellái ma is láthatók a Duna-parti sétány mellett. A városfal északi végénél, a Nagy-Duna partján érdekes emlék hívja fel magára a figyelmet: egy török feliratos kőtábla, mely Szulejmán szultán 1543. évi győzelmes ostromának emlékét hirdeti. A városfalon belül kanyargó kis utcácskákban török dzsámik és fürdők maradványai rejtőznek.

A Víziváros kedves, kanyargós főutcáján, barokk és klasszicista épületek között áll a prímási palota, Lippert József alkotása (1880–1882). Ennek emeletén helyezkedik el a Simor János érsek által alapított világhírű Keresztény Múzeum. A múzeum a középkori magyar táblaképfestészetnek és szobrászatnak, az itáliai és nyugat-európai festészetnek, illetve iparművészetnek rendkívül gazdag tárháza.

A Vízivárosban található Balassa Bálint Múzeum szép arányú, barokk épülete középkori alapokon épült, s a török kiűzése után jó ideig Esztergom vármegye első székháza volt.

A városrész főterén álló kéttornyú plébániatemplom, melyet a jezsuiták építettek 1728–1738 között, és az egytornyú volt ferences templom ugyancsak a barokk építőművészet alkotásai.

A Víziváros déli végén áll az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár épülete, melyet 1853-ban Hild József tervei szerint emeltek. Magyarország egyik leggazdagabb egyházi könyvtára kb. 200000 kötetet őriz, melyek között jelentős számú kódex és ősnyomtatvány található.

A közeli Szent Tamás-hegy nevét Becket Szent Tamásról kapta, akinek tiszteletére a XII. század végén itt prépostságot alapítottak. Az 1170-ben vértanúságot szenvedett canterburyi érsek szentté avatása után (1173) Lukács esztergomi érsek (1158–1181) lehetett az első Magyarországon, aki Becket emlékét ébren tartotta, hiszen valamilyen közvetett módon, feltételezhetően levelezés útján, kapcsolatban voltak egymással. Ugyanakkor az esztergomi érsek nem volt alapítója az apátságnak, mert az egyház királyi kegyuraság alatt állott.

A megözvegyült III. Béla király 1186-ban feleségül vette Capet Margitot, VII. Lajos francia király leányát, aki II. Henrik angol király fiának, az ifjú Henrik trónörökösnek volt özvegye. Margitot erős szálak fűzhették Becket Tamáshoz, hiszen 1158-ban a canterbury-i érsek mint Anglia kancellárja hozta létre a házasságot, és személyesen vitte Margitot Angliába. Tamás vértanúsága után gyorsan kialakuló franciaországi kultusza pedig csak tovább erősítette Margitban az iránta táplált tiszteletet. Az először 1191-ben említett prépostság alapítója így III. Béla és felesége, Margit királyné lehetett. A fennmaradt források azt bizonyítják, hogy a vértanú canterburyi érsek tisztelete Esztergomban eleven maradt, hiszen 1220-ban Becket Szent Tamás földi maradványainak új, díszes sírkápolnába történő ünnepélyes áthelyezésére János esztergomi érsek (1205–1223) is elzarándokolt Angliába.

A török időkben a prépostság épületei megsemmisültek, helyükön a XVI. század végén a vár védelmét szolgáló Tepedelen (fejlyukasztó) elnevezésű palánkvár épült, amely a felszabadító harcokban elpusztult. Helyén a Bazilikát építő kőművesek, mesteremberek által a XIX. század elején épített girbegurba utcái, apró házikói az egykori budai Tabánéhoz hasonló hangulatot őriznek.

A hegytetőn 1829-ben Benyovszky János érseki helynök, nagyprépost sírja fölé Rudnay Sándor hercegprímás emeltette a napjainkban is látható klasszicista kápolnát.

A hegy alatt, az egykori meleg vizű Hévíz-tó helyén a strandfürdő kék víztükre és a Fürdő Szálló klasszicista épülete látható. Itt szállt meg Kossuth Lajos 1848 őszén egy toborzó útja alkalmával.

A hegy déli oldalán mediterrán hangulatú, kacskaringós, lépcsős ösvény vezet le a barokk stílusú Szent István-kápolnához.

A város főtere a műemlékileg védett Széchenyi tér. A barokk, rokokó, copf és klasszicista stílusú épületek közül a teret délről lezáró városháza egyemeletes barokk épülete hívja fel magára a figyelmet. Eredetileg Vak Bottyán kuruc generális földszintes kúriája volt (1689). Emeletét 1729-ben építették. A ház az 1750-es években leégett. Mai formáját 1770–1773 között, Hartmann Antal helyi építőmester tervei alapján nyerte el. Erről tanúskodik a homlokzatán látható évszámos, vörösmárvány kőfaragvány is, amely Esztergom címerét ábrázolja.

Az épület előtt, a tér közepén álló Szentháromság-szobor Kiss György alkotása (1900).

A városháza mellett nyíló Bottyán János utcában díszes fakapuzatú barokk polgárházak sorakoznak. Itt található a ferencesek 1700–1755 között épült temploma is gazdag barokk berendezéssel. Az utca túlsó oldalán emelkedő díszes kapuzatú emeletes barokk palota a gróf Sándor család − az „Ördöglovas” Sándor Móric családjának − esztergomi kúriája volt.

A Kis-Duna felé az Oracsek Ignác pesti építőmester által épített belvárosi plébániatemplom szép, barokk épülete (1757–1762), távolabb a kupolás, klasszicista stílusban épült Szent Anna- (Kerek-) templom látható. A Kossuth Lajos utca 60. sz. ház udvarán álló fazsindelyes görögkeleti templomot Esztergom régi szerb telepesei építették 1770 táján.

E szép fekvésű és műemlékekben oly gazdag város, a magyar történelem viharos századainak tanúja ma elsősorban a múlt szépségei iránt fogékony s a művészetet kedvelő turisták látogatásának célpontja. Itt a történelem jár, és e könyv segítségével mi is bejárhatjuk a várost, amely a magyar állam bölcsője.

Horváth István
Esztergom Város története

(Forrás: Esztergom, a magyar állam bölcsője című kötet - Kiadás éve: 2018 )