23. február 25. 07:26 szombat
Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett 58/2000. (VI. 16.) sz. határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A politikus letartóztatása és fogvatartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte.
Előzmények
1947. február 25-én hurcolták el a Szovjetunióba a mentelmi joggal rendelkező Kovács Béla kisgazda pártfőtitkárt, ám a felvidéki Esterházy János akkor már börtönben raboskodott, Romzsa Tódor püspök pedig vértanúhalált halt Kárpátalján. A kommunista diktatúra a megfélemlítés, a terror változatos eszközeivel dolgozott. Áldozatainak számát még ma is csak megbecsülni lehet – világviszonylatban százmillióra, míg hazánkban is százezres nagyságrendűre. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzések során. Ennél is többen voltak azonban azok, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított.
Az üldözöttekről
A kommunista diktatúra megsemmisítendő ellenségként tekintett az egyházakra, a vallásra. Ennek eredményeképpen 1945-től fokozatosan megkezdték a felekezetek elnyomását. Az egyházakat megfosztották földtulajdonától, betiltották szervezeteiket, a hitoktatást előbb fakultatívvá nyilvánították, később betiltották. 1948-ban államosították a felekezeti iskolákat. Még ugyanezen év végén letartóztatták, megkínozták majd 1949-ben koncepciós perben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érseket, az antikommunista ellenállás bátor alakját.
Szimbolikus áldozatok
A diktatúra nemcsak az egyén életét lehetetlenítette el: a közösségeket is pusztította. Ennek esett áldozatául városunk is, amikor megfosztották történelmi státuszától. A második világháborút követően a kommunisták átvették a hatalmat, és – némi eufemizmussal élve – nem tetszett nekik, hogy egy deklaráltan jobb oldali város (akkori polgármestere a kisgazda dr. Bády István volt) ilyen fontos megyei szerepet tölthet be. Miután „reakciós várossá” nyilvánították, 1950-ben döntés született arról, hogy a megye neve Komárom-Esztergom vármegye helyett Komárom megye lesz, melynek központjává Esztergom helyett Tatabányát tették.
A történelem azonban előbb vagy utóbb, de mindig igazságot szolgáltat. Ennek egyik legszebb példája a közel egy évvel ezelőtt visszanyert megyei jogú státuszi rangunk is.
Február 25-én emlékezünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre.
Zalán Tibor: Ékezet. Apámnak
(Huzella Péternek, aki akkor hét éves volt)Arra a napra még azért is emlékezem,
megakadt a szemem egy furcsa nagy ékezeten
persze nem az volt, csak a szemem csalta meg akkor az este
a magasban lengett egy akasztott ember, s a teste
lábánál fogva lógatták fel még délután
láttuk, hogy ütötték, tombolt a nép Óbudán
aztán elvonszolt valaki onnét-most menj haza gyermek-
és én rohantam utcákat és énbennem harangok vertek.
Apám az ablaknál állt és kifelé bámult,
Olyan volt, mint aki éppen a holdra kirándult.
Én meséltem, meséltem, ő pedig semmit sem értett
És nem értettem én sem, hogy miért nem néz rám és miért nem kérdez.
Később még átjött a szomszédék lánya a Klára,
Valami húst hozott, s kevés kenyeret vacsorára.
Apám csak morgott, csak morgott,
Hogy azok is emberek voltak,
Bár rohadtak, szemetek, most mégis csak emberi holtak.
-Tudod, a lényeg, hogy ne alázz meg soha senkit.
-fel-alá járkált és a végén csak kibökött ennyit
és hallottuk messziről dübörgőn jönnek a tankok,
ő leült, s a zongorán leütött pár fáradt hangot.
A csillagos tankok csak jártak az utcákon át,
Én láttam, hogy belőtték szemközt a ház ablakát
És emlékszem anyámra, sápadtan könyörgött akkor
Hogy ne állj már közel az ég szerelmére az ablakhoz!
Később apámnak mégiscsak meggyűlt a baja velük,
Hogy munkástanács, meg ő azért ott volt mindenütt.
És sokáig hallgatott otthon a nagy fekete zongora,
S mi féltünk, hogy nem talál vissza már hozzá-hozzánk soha.
Arra a napra én épp nagyon emlékezem.
Csak jártak a csillagos tankok lent nagy mérgesen,
És olyanok voltak, amilyennek őket elgondoltam,
De nem tudtam örülni. Riadt és megbántott voltam.
