23. október 03. 11:24 kedd (10 hónapja)
„Érdemes volt tudatosan hűséges, büszke esztergomi polgárnak lenni”
- beszélgetés dr. Bense Tamással, Esztergom Megyei Jogú Város újdonsült díszpolgárával
Új díszpolgára lett Esztergomnak Dr. Bense Tamás gyermekgyógyász személyében, akit Hernádi Ádám polgármester Esztergom 1050 éves évfordulóján, államalapításunk napján, augusztus 19-én tüntetett ki. Dr. Bense Tamást nem kell bemutatni az esztergomiaknak. Életútja és munkássága mind-mind bizonyítja, hogy nála méltóbb helyre nem kerülhetett a díszpolgári cím. „Számos szakmai és állami elismerésem mellett, most átvehettem életem kitüntetését” - meséli mindenki Bense doktora. Őt kérdeztük életpályájáról, hivatásáról és családjáról.
- Ha az életútját említjük, azt tudjuk, hogy orvos családból származik. Így nem meglepő, hogy Ön is az lett, de ez még sem volt ennyire egyszerű történet. Mára neve összeforrt Esztergommal, és ezt büszkén vállalja is.
- Nagyon esztergomi orvosnak érzem magam, már csak amiatt is, mert nem én vagyok az első orvos, aki itt Esztergomban tevékenykedik. Édesapám egy nagyhírű, népszerű belgyógyász volt a városban. Ő már az 1940-es évek elejétől itt tevékenykedett. A jövő év nagyon fontos lesz számomra, hiszen az egészségügy kapuján 60 éve lesz, hogy beléptem. Jó tanuló voltam, de nem kitűnő. Az akkori felvételi rendszer miatt nem volt esélyem három évig bekerülni az egyetemre, a középiskolából hozott kevesebb pont miatt. Édesapámnak köszönhetően kerültem be az egészségügy világába. A kezdeti időszakban műtőssegédként megtanultam, hogy gyönyörűen tudok fölmosni és fertőtleníteni, és aztán szép fokozatosan léptem előre. Voltam beteghordó abban az időben, amikor még a gerincem jól viselkedett. Édesapám ragaszkodott hozzá, hogy az alapoktól induljunk, és így is indultunk. Nagyon sokáig sebészeti szakrendelésben voltam segédasszisztens, rengeteget tanultam, nagyon jó főnökeim voltak. A sebészeti osztályon műtőssegédként megint sokat tapasztaltam. Dolgoztam belgyógyászaton, dolgoztam fogászaton és nőgyógyászaton is, ahol nagyon sok gyakorlati tudást szereztem. Három év elteltével, amikor nem számított már a középiskolai eredmény, akkor 19 és fél ponttal (húsz volt a maximum) bekerültem az orvosi egyetemre. Az egyetem alatt Budapesten laktam ugyan, de pénteken már jöttem haza Esztergomba. Mindig is nagyon kötődtem ehhez a városhoz. Akkor is, amikor fejlődésében nagyon meglassult, és akkor is, amikor felfelé ívelő városképet tapasztaltam. Jó látni, hogy jé, ez is megépült, jé, ezt is rendbe hozták. És ha az elmúlt időszakot nézzük, az egész város kivirágzott, és ezt szó szerint és átvitt értelemben is értem.
- A neveltetése nagyon meghatározó volt. Szülei mélyen vallásos emberek voltak, a gimnáziumi tanulmányait is a ferenceseknél folytatta.
- Egy vallását gyakorló katolikus családba születtem. Szüleim, nagyszüleim, dédszüleim a legnehezebb időszakban is gyakorolták a hitüket, templomba járók, példamutatóak voltak. Édesanyámat, mikor a hittan beíratás volt, félre is hívta az igazgató, aki azt mondta neki, ha hittanra fogja járatni a gyermekeit, elvágja a karrierjüket. Végül a Jóistennek hála a három gyerekből kettő orvos, egy pedig elméleti fizikus lett. Úgy gondolom, hogy azért ez mindenféleképpen egy nagyon-nagyon jó visszajelzés volt „föntről”. Nem kellett meghajlítani a gerincemet soha. Mindenki tudta rólam, hogy ki vagyok, és erre mind a mai napig büszke is vagyok. Soha nem kellett megváltoztatnom a nézeteimet.
- Ön a munkájával bőven kivívta azt a tiszteletet szerintem az elmúlt évtizedekben, hogy ne kelljen változtatnia semmin sem.
- Így van. A munkával kapcsolatosan édesapámtól láttam azt, hogy nem szégyen reggeltől estig dolgozni, nem szégyen éjjel fölvenni a telefont, nem szégyen éjjel kinyitni az ajtót, és ugyanezt a szemléletet próbáltam meg tovább vinni. Az évek alatt összeszámolva átlagban havi 20-22 ügyelet jutott, ami azt jelenti, hogy húsz- huszonkét éjszakát nem töltöttem otthon. Amikor otthon voltam, akkor is úgy aludtam, mint a nyúl a bokorban, mert a telefon nálam állandóan be volt kapcsolva. Ezt a betegeim, nagyon tudták értékelni. Ez egyébként a mai napig így működik, hogy a telefonom egy percre sincs kikapcsolva.
- Ha visszaugrunk még az időben, az orvosi pályafutását megelőzően, Önnek volt egy vargabetű az életében, ugyanis volt egy másik nagy szerelme, az autósport.
- Kiskorom óta szerelmes voltam az autókba. Ez azt jelenti, hogy bármikor, amikor szervizbe került az autónk, ott voltam mellette, bármikor, ha otthon szerelték, ott voltam mellette, és utólag be merem vallani, hogy 12 éves koromtól kezdve minden nap vezettem autót. Amikor édesapámat hívták beteghez, márpedig rengeteget hívták, akkor én bepattantam mellé az autóba, illetőleg bepattantam a sofőrülésre. A lábammal még a gázpedált, a kuplungot nem tudtam elérni, de ha édesapám orvosi táskája bent volt a hátam mögött, azzal nagyon megbízhatóan tudtam vezetni. Korengedménnyel 16 éves koromban jogosítványt szereztem, és attól kezdve pedig még inkább forszíroztam, vonzott az autózás, de akkor már hivatalosan is. Egy nagyon jó 1500-as Fiat autónk volt abban az időben, és nagyon nehéz volt két kerékre állítani, de megvolt annak a maga trükkje. A helyben fordulásoknak a centire való kiszámítása, hogy két autó között kézifékkel be tudjak állni. Végül rally versenyző lettem és végül meg is nyertem az országos bajnokságot. Ez egy óriási dolog volt. Sajnos túl nagy egot is adott nekem, és attól kezdve már az induló szakosztályok sorba csábítottak. Édesanyám utólag bevallotta, hogy jó néhány behívólevelet eltépett, de bennem nagyon megvolt az, hogy én autóversenyző leszek. Mindez addig tartott, ameddig édesapám be nem jelentette, hogy édes fiam, döntened kell. Te most fönt vagy a csúcson, országos bajnok vagy, de te nemzetközi szintre soha nem léphetsz tovább, mert a rendszer ezt nem engedi meg. Ez azt jelenti, hogy pár évig még a csúcson lehetsz, de utána jönnek a többiek, a fiatalok. Úgyhogy én úgy gondolnám, hogy az eredeti elhatározásodnak megfelelően az orvosi pályát kellene továbbra is forszírozni. És ügyes terelgetésekkel aztán én végül az autóversenyzésről letettem, mert az orvosi hivatás és a versenyzés egymás mellett már nem fért volna el.
- De Önnek később, a versenyzéstől függetlenül, volt egy komoly balesete.
- A mostani gerincproblémáim arra vezethetőek vissza. Egy nagyon súlyos balesetem volt, majdnem elveszítettem a lábamat. Motoroztam, amikor egy kereszteződésnél nem adta meg az elsőbbséget egy autós. A motor gyakorlatilag rágyógyult a kocsinak az elejére, és a kettő között ott volt a lábam. A talpam teljes mértékig levált. A térdemben gyakorlatilag minden szalag elszakadt, fityegett az alsó lábszáram. Nagyon-nagyon sok műtétem volt, de hála az orvosok kiváló szakmai munkájának, meggyógyultam.
- Sok mindent kipróbált, de végül a gyermekgyógyászatnál kötött ki.
- Elhatározásom volt, hogy sebész és traumatológus leszek. Elsősorban sebészetből akartam szakvizsgázni, másodsorban traumatológiából. Édesapám azt mondta, hogy maximálisan tiszteletben tartja ezt az elképzelésemet, és támogatni fogja. Egyetlen egyet kért. Egy éven keresztül menjek el, és próbáljam ki a gyermekgyógyászatot. Kicsit húzódozva, de rábólintottam. Egy év eltelt, egy év múlva bejelentettem, hogy én innen soha semmit, sehova. Úgy beleszerettem a gyermekgyógyászatba, hogy ez a szeretet azóta sem múlik.
- Lehet még Önnek újat mutatni?
- Nagyon érdekes időszak volt a Covid. Abból a szempontból volt érdekes, hogy egy csomó minden olyan új dolog jött ki, amiből aztán újabb tudományág fejlődött ki. Ezek a Covid után jelentkező különböző betegségek, amik olyan széles skálán mozognak, ami szinte elképzelhetetlen, ami érinti az ideggyógyászatot, érinti a belgyógyászatot, érint szemészeti problémákat, fül-orr-gégészeti problémákat, tehát olyan széles skálán alakultak ki késői szövődmények, amiknek mind a felismerése, mind pedig a terápiája komoly kihívás elé állította az orvostudományt.
- Most nézzük az Ön családját, gyermekeit. Elvárás volt, hogy az Ön gyermekeiből is orvos legyen?
- Nekem az az érzésem, hogy a gyerekek észrevehették azt, hogy van bennem egy csendes feszültség, amit tulajdonképpen nem is mondok ki, de valóban szerettem volna, hogy akár a fiam, akár a lányom ezt a hivatást válassza. Talán Rita lányom megkönnyebbült, mikor a bátyja bejelentette, hogy ő orvosi pályára lép. Egyébként a lányom édesanyja hivatását folytatja, tervezőként Budapesten dolgozik. Tamás fiam pedig minden presszió nélkül jelentkezett, és hát az adottságai is megvoltak, mert egy hihetetlenül jó képességű és ráadásul jó tanuló gyerek volt, aki elsőre rögtön mindjárt bekerült az egyetemre, ám az egyetem után nem volt egyszerű dolog az olyan állásokra bekerülni, mint a Klinikák. Tamás minden összeköttetés nélkül a kettes gyermekklinikára nyert felvételt. Amellett, hogy gyerekgyógyász szakorvos, mellette vesespecialista lett második szakvizsgájával. Nagyon-nagyon szeretik a szülők, nagyon szeretik a gyerekek. Amellett, hogy a praxisomban már igen intenzíven besegít, emellett az egyik lábát még mindig bent tartja a gyermekklinikán, ráadásul az esti órákban négy magánklinikán is dolgozik. A két fiú unokámat is meg kell említsem, akik kiugróan jó iskolai teljesítményt nyújtanak. Építészmérnök feleségem karrierem hátterét rengeteg szeretettel biztosította, és biztosítja mind a mai napig is.
- Ön a mai napig praktizál, és ahogy említette is, töretlen lendülettel és lelkesedéssel. Ennek mi lehet a titka? Mert azért valljuk be őszintén, az ember egy idő után már csak azt mondja, hogy most már egy kicsit azért jó volna megpihenni.
- Én már néha gondolok arra, hogy tényleg van ilyen, hogy hivatás. És én ezt egész életemben éreztem. Nekem soha nem volt teher. Nekem mindig örömöt jelentett az, hogyha tudtam segíteni, márpedig úgy érzem, hogy nagyon sokat tudtam segíteni. Nagyon kellemes az a feszültség, ami munka közben éri az embert. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy olyan, mintha a rendelési idő alatt az embernek, mint a felvont íjnak kellene végig agyilag jelen lennie. Ez ugyanaz az érzés, mint amikor például egy országos csatornánál élő felvétel van, nem előre fölvett adásból megy le, hanem amikor te direktbe vagy adásban. És érdekes módon engem hihetetlenül inspiráltak ezek a helyzetek, és nagyon-nagyon jó érzés volt mind a kettő. És mondom, mindegyik olyan, mintha egy csodakapun léptem volna be, amelyik csodakapunál ki lett volna írva felülre, hogy na, most mutasd meg!
- Ha már a tévézést említette, még erről beszéljünk. Az Ön életébe valahogy belekúszott a média is.
- Erősen, erősen. Megpróbáltam azt, illetőleg úgy csináltam, hogy soha politikába nem vettem részt. Mindenki tudta a politikai a nézeteimet, de a tévében, a rádióban, az újságokban szakmával kapcsolatosan voltam hajlandó foglalkozni. Én mindig közérthetően próbálom kommunikálni az orvoslást a médián keresztül. Pontosan azért, mert itt nem egy szakmai fórum előtt kell kiselőadást tartani, hanem a cél az, hogy mindenki megértse, amit közvetíteni szeretnék.
- Ön kapott már több szakmai elismerést, állami kitüntetést is. Azonban Esztergom Megyei Jogú Városa Önnek ítélte a díszpolgári címet, amit augusztus 19-én, Esztergom 1050 éves évfordulóján vehetett át Hernádi Ádám polgármestertől. Mit jelent ez Önnek?
Az életemben rengeteg elismerést kaptam. Nekem a legnagyobb elismerés az a betegeknek a visszajelzése. A kettes számú siker az megadatott akkor, amikor átvehettem a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Ezt óriási elismerésnek éreztem. De ugyanakkor a szakmai munkám elismeréséért kapott Gönczi Béla díj is sokat jelentett. Nagyon-nagyon melengette a szívemet. Annyira esztergominak érzem magam, hogy soha a várostól köszönetet, hálát nem vártam, de emiatt is meglepetésként ért az, hogy egy ilyen méretű elismerést kaptam. Ez nekem mindennél, az eddigi díjaim mindegyiknél sokkal-sokkal többet jelent, hiszen ez igazolja azt a közel hatvan évet, amit az egészségügyben töltöttem eddig, és megerősít abban, hogy érdemes volt tudatosan hűséges, büszke esztergomi polgárnak lenni.
