24. december 16. 07:55 hétfő (24 napja)
„(…) még ma is Esztergomból ide palántált apám és anyámtól örökölt ösztön kisért és formálódik a munkáimban.” (1958, Dévényi)
December 14-én volt 125 éve annak, hogy megszületett Vörös Béla, városunk jeles művésze. Az évforduló alkalmából Esztergom Megyei Jogú Város Önkormányzata egy új emléktáblát helyezett el a végső nyughelyénél, az Aranyhegyen álló, saját maga által készített köztéri szobornál.
A továbbiakban Szakálos Éva, a Balassa Múzeum muzeológusa írását olvashatják, melyben felidézi nekünk Vörös Béla életét.
Vörös Béla (Béla Voros) szobrász, grafikus, iparművész (Esztergom, 1899. december 14. – Párizs, 1983. február 5.)
„Vallomás” - 1957. június 3.
(Vörös Béla – Dévényi Iván magánlevelezése)
„A keresztlevelem és az apám szerint Esztergomban, 1899. december 14.-én, az anyám szerint 6.-án Mikulás napján születtem. (…) Habár szüleim földművesek és korcsmárosok voltak, de a 7 gyerekes család anyagi bázisát mégis csak a földjeink megmunkálása biztosította, mindig nagyon nehéz nélkülözés mellett. Az anyámra, mint nagyon szorgalmas, munkaszerető asszonyra emlékszem vissza, aki csak a keze munkájával elérhető lehetőségekre épített, és az eredményt igyekezett meg is becsülni. Az apám optimista volt a vállalkozásaiban, és mindig hitt a parasztság fölszabadításában, de sajnos akkor még a valóságban messze levő, de lelkében már élő valóságra könnyelműen jobbra, balra fülig adósságot szedett magára. (…) szüleim a nehéz anyagi kényszerhelyzetüknél fogva úgy döntöttek a sorsom fölött, hogy reális mesterségre adnak oda, ahol a főnök vállalja az eltartásomat. Így lettem műbútorasztalos inas tizenegy és fél éves koromban, Újpesten. Habár emlékeim bármennyire is rövid időre fűznek Esztergom városához, mégis oda vagyok kötve elválaszthatatlanul életem utolsó napjáig. Az apám és az anyám ellentétes küzdő karakterüket, a fajtájukhoz való ragaszkodásukat örököltem önmagamba, és mint ilyen a múltat nem megtagadó, asszimilálódni sem akaró, de mégis érvényesülésre vágyó művész számára a külföld mindig kisebbségi érzéssel, fizikailag nagy küzdelmet és az eredményben pedig föltétlen korlátozott lehetőséget jelent. Az önmagammal vívott harcban is legtöbbször az anyámtól örökölt erő győz, mely sosem enged eltérni az ésszel föl nem fogható és kézzel meg nem valósítható reális valóságtól és ez vezető célommá vált az esztétikai elképzeléseimben is. (…)”
„Esztergomi parasztgyerek, aki neves szobrász lett Párizsban” (Dévényi, 1958)
Dévényi Iván, a jeles esztergomi művészeti író és műgyűjtő hosszú éveken keresztül levelezett a Franciaországban élő, esztergomi születésű szobrászművésszel, és hosszas unszolására Vörös Béla megfogalmazott egy önéletírást, mely a szülővárosához való kötődésen és a gyermekkorára való visszaemlékezésen túllépve egyfajta ars poeticává szelídült. Vörös Béla számára az Esztergomban töltött gyermekévek, a nehéz körülmények és a nélkülözés ellenére egész életén át meghatározóak voltak. 1910-ben került Újpestre műbútorasztalos inasnak, majd rövid ideig egy patikában dolgozott kifutófiúként. A patika tulajdonosa Hűvös László szobrászművész, aki Rodin növendéke volt, és akinél segédkezett a művészi munkához szükséges dolgok előkészítésében és a műterem rendben tartásában. Később, 1916-ban az Iparművészeti Iskolában Simay Imre szobrászművész tanítványa volt, innen vezetett az útja Szinyei Merse Pálhoz, és ő maga delegálta az ifjút Stróbl Alajos mesteriskolájába, ezután Vedres Márk tanítványa lett, majd a szobrászszakról való eltávolítása után sikeresen beiratkozott a festőszakra, ahol Csók István és Vaszary János kezei alatt formálódott.
1925-ben a Szinyei Merse Pál Társaság ösztöndíjában részesült, melynek keretén belül Párizsba indult. Rippl-Rónai József ajánlólevelével felvértezve kereste fel Aristide Maillolt, és kapcsolatba került az akkoriban már Párizsban élő magyar művészekkel.
Hamarosan bekapcsolódott a francia művészeti körforgásba, ám az ismeretségek sora és a kezdeti lelkesedés ellenére az akkori magyar emigráció dolga nem volt épp egyszerű, így főként a megélhetés nehézségei miatt 1932-ben elhagyta Párizst, és 1938-ig Nizzában élt, ahol egy kereskedő megbízásából iparművészeti tárgyakat és szobrokat készített elefántcsontból további értékesítésre. 1938-tól újból Párizsban élt, majd a Párizs melletti Sévresbe költözött. A művészeti életbe szervesen 1947-ben kapcsolódott be újra, emellett Magyarországon is több ízben megjelentek művei. Kassák Lajos folyóiratai, így a Kortárs és az Alkotás is bemutatta a külföldre szakadt művész alkotásait. 1975. augusztus 19-én szülővárosában, Esztergomban nyílt meg gyűjteményes kiállítása, melyen szinte teljes életműve bemutatásra került. Vörös többször is megemlékezett erről az eseményről, elmondásai alapján nem a legnagyobb, de legjelentősebb kiállítása életében ez volt. A kiállítást Horváth Ferenc festőművész rendezte (ő volt az 1972-es budapesti Vadászati kiállítás rendezője is). Az általa alkotott „remekbe szabott asztalosmunka” egy hosszú távon emlékezetes kiállítás, egy egyedi koncepció mintapéldája lett. Zolnay László megnyitóbeszédéből kiragadott részlet remekül érzékelteti a kiállítás jelentőségét: „Milyen különös varázslat – és mégis vastörvénye – ez az egy emberöltőn belül lejátszódó történelmi drámának. A művész, aki éppen félszázaddal ezelőtt, mint fiatal ember vándorbotot ragadott, műveivel tért vissza közénk. De nem csupán visszatérés ez – afajta feldobott kő visszaesése -, sokkal több annál. A haladó szellemű, nagy tehetségű alkotóművész félszázada azért ragadott vándorbotot és régi bujdosók módjára; azért lett hazája az országút – mert nemzete, saját társadalma nem fogadta be. És most – félszázaddal a keserű búcsú után – a kitagadott művész alig mérhető művészeti kincsekkel tér haza. Alig mérhető értékű műremekeivel ajándékozza meg – egykor mostoha – szülővárosát.” (Zolnay, 1975)
„…oda vagyok kötve elválaszthatatlanul életem utolsó napjáig.” (Hagyaték)
Vörös Béla folyamatosan vissza-visszatekintett, kereste a kapcsolatot és kötődést, ápolta a rokoni szálakat, és élete utolsó időszakában mind többször visszatér nemcsak gondolatban, de személyesen is. Nem véletlen, de a mai szemmel és ésszel szinte felfoghatatlan tett, hogy teljes életművét, mely 306 darabot számlál, szülővárosára és annak múzeumára hagyta. Egy életművet, a művészi lét lenyomatát, szívének és lelkének formába – bronzba, vasba, elefántcsontba – öntött és faragott lenyomatát adta legnagyobb szívvel annak a helynek, mely az otthona volt. Mit remélt? Hírnevet? Újságcikkeket? Hazai országos elismerést? Nem! Erre sosem vágyott. Mire vágyott igazán? Hogy nyomot hagyjon! Hogy inspiráljon! Hogy hasson! Hogy szülővárosát többé és jobbá tegye művei által: „Én többet szeretnék hagyni a városunkra, mint amennyit Ön gondol (…) Hogy esetleg ne legyen az ajánlatom célja mögött kérdőjel senki számára tehát én mondom meg az okát. (…) Nekem nem volt alkalmam látni ilyenfélét gyerekoromban Esztergomban, mert ha láttam volna biztos nagy segítségemre lett volna a fejlődésembe. Tehát célom az, ha sok minden oknál fogva nekem nem adódott meg ez a lehetőség, hogy otthon éljek és dolgozhassak, de a munkáimon keresztül szellemben mindig otthon voltam és otthon is akarok maradni.” (1957, Dévényi)
Vörös Béla 1983-ban Párizsban hunyt el, hamvait kívánsága szerint szülővárosában, Esztergomban, egy saját maga által alkotott szobor, „A haldokló fiú” (Esztergom, Aranyhegy) talapzatában helyezték örök nyugalomra. Temetése a jelenlévők beszámolója alapján több okból is emlékezetes volt. A Belvárosi temető kápolnája előtt felsorakoztak családja tagjai, a város elöljárósága, valamint a művészeti élet jeles képviselői, köztük Végvári János, Kaposi Endre és Prunkl János. Innen szűk körben, félig „illegalitásban” vonultak át a város vezetői és a szűk család tagjai az Irinyi János utca sarkán felállított posztamenshez, melybe a művész hamvait helyezték. A posztamensre a saját maga által megálmodott és alkotott szobra került, egyfajta örök mementóént. Művei az egykori Városi Múzeum raktárába kerültek. Egy új generáció új törekvései azonban a felszínre hozhatják ezeket a már-már elfeledett emlékeket. Ennek kézzel fogható eredménye a készülő album is, mely amellett, hogy emléket állít a művésznek, az életmű minden darabját a nagyközönség és a korszak kutatói elé tárja, s nyitottá teszi az életművet arra, hogy Vörös Béla végre elfoglalhassa helyét saját korszakának piedesztálján. Végül Bodri Ferenc 1983. május 19-én, Vörös Béla búcsúztatóján elmondott szavait idézem, melyek olyan kortalanok és örökérvényűek, mint maguk az alkotások: „A felhőre ezúttal Vörös Béla került. Az élők feladata abban rejlik tovább, hogy meg kell kísérelnünk a példát példázattá szilárdítani az utódok számára. Egy életút ismét véget ért. De az életmű maradandó, hiszen allegóriákban elevenül tovább. Plasztikákban, képekben és rajzokban. (…) Példa sugárzik a márványlacp mögül, jelenkorú és jövőbe mutató.” (Bodri, 1999)
