2 órája
Egy múzeum kiállítóterében nézelődve eltörpengünk-e vajon azon, mi mindent rejtenek azok az elzárt termek, szobák, ahová csak keveseknek van bejárásuk? Mi minden rejlik még a felszín alatt? Hány csoda vár még bemutatásra? Kétségkívül rengeteg – pont úgy, ahogy a Balassa múzeum esetében is, mely egyike hazánk legrégebbi helytörténeti múzeumainak, és hatalmas – több mint 230.000 tárgyi emléket számláló – gyűjteménnyel rendelkezik
Az Esztergomi Balassa Bálint Múzeum gyökerei a 19. század derekáig vezethetők vissza. A kezdetek az Esztergomi Szent Benedek-rendi Főgimnáziumhoz kapcsolódnak, ahol az 1860-as évektől tanárok, egyházi személyek és helyi műgyűjtők – köztük olyan nevek, mint Knauz Nándor, Rényi Rezső, Némethy Lajos vagy Reviczky Elemér – kezdték el összehordani a régészeti emlékeket, éremanyagot és különféle leleteket. A kollekció gyors növekedésével 1875-ben Ferenczy Jákó bencés tanár kezdeményezésére létrejött az első „múzeumi egyesület”, amely a gyűjtemény rendszerezését és megőrzését tűzte ki céljául. A századfordulóhoz közeledve, 1894-ben már egy külön régészeti és történeti társulat is működni kezdett a térségben, amely rendszeres feltárásokat folytatott, tovább gazdagítva a meglévő anyagot. A múzeum 1949-es államosításával került állami fennhatóság alá, majd 1952-ben vette fel Balassa Bálint nevét. Első állandó kiállítótere egy barokk polgárházban kapott helyet, amelyet 1968 óta folyamatosan a múzeum használ. A 20. század második felében több kiemelkedő szakember – például Zolnay László és Nagy Zoltán – irányította az intézményt, meghatározva a helytörténeti és régészeti kutatások főbb irányait. Az évtizedek során a tárgyállomány már meghaladta a kétszázezer darabot, és a régészeti leletektől a néprajzi, képzőművészeti, helytörténeti és természettudományos anyagokig igen sokféle gyűjteményt foglal magában. A múzeum 2008-tól kiemelt figyelmet fordít a közönségnevelésre: kézműves foglalkozásokkal, tematikus városi sétákkal és különféle oktatási programokkal igyekszik megszólítani a látogatókat. 2013 elejétől a Magyar Nemzeti Múzeum szervezeti keretei között működött tovább, az esztergomi Vármúzeummal együttműködésben. A Pázmány Péter utcai épület, amely a kiállításoknak és a restaurátorműhelynek ad otthont, 2023-ban teljes körű megújuláson esett át: modern, interaktív bemutatótérrel és új múzeumpedagógiai helyiségekkel gazdagodott. A Balassa Bálint Múzeum ma is meghatározó kulturális szereplője Esztergom életének, és nélkülözhetetlen része a térség történeti örökségének feltárásában és átörökítésében, emellett megannyi saját gyűjteménnyel is rendelkezik. Az egyik ilyen önálló gyűjteménye a múzeumnak az idei év sztárja, Vörös Béla, akinek teljes életműve az idei évben három önálló kiállításként tárul a nézőközönség elé. Eőbb a grafikái, majd a szobor- és kisplasztika kiállítás, augusztusba pedig, napra pontosan 50 évvel a művész első, teljes életművét bemutató esztergomi kiállításmegnyitója után, augusztus 19-én elefántcsontból készült alkotásai kerültek kiállításra. Mindezeken felül pedig a muzeológus hathatós közreműködésével megjelent Vörös Béla teljes életművét feldolgozó kötet is. De hogy milyen volt a fogadtatása ennek a kiállítássorozatnak? Milyen évet zárt a múzeum? Erről Szakálos Évát kérdeztük, aki felkarolta az elfeledett művészt, és mindent megtett annak érdekében, hogy méltó módon emlékezhessünk rá.
Az elfeledett művész
Vörös Béla (1899–1983) neve mára a 20. századi magyar művészet egyik különös, saját útját járó alkotóját jelöli. Esztergomban született, és bár életének jelentős részét Franciaországban töltötte, identitását és művészi gondolkodását mindvégig meghatározta szülővárosának szellemi öröksége. Művészete és életútja egyszerre példázza a kitartást, a gyökerek megtartó erejét és azt a belső küzdelmet, amelyet a külföldre szakadt magyar alkotók oly gyakran megéltek. Egy hétgyermekes földműves és korcsmáros család sarjaként látta meg a napvilágot. Szülei ellentétes személyisége – az édesanya szívós munkabírása és az édesapa optimista, vállalkozó kedvű attitűdje – egész életén át kísérte. Gyermekkora egyszerre volt nélkülözéssel teli és élményekben gazdag, amely későbbi művészi gondolkodásában is visszaköszönt. Saját visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy Esztergomhoz „oda vagyok kötve elválaszthatatlanul életem utolsó napjáig.” A család anyagi helyzete miatt már igen fiatalon dolgoznia kellett: alig múlt tizenegy éves, amikor Újpestre került műbútorasztalos inasnak. Néhány év múlva egy patikában lett kifutófiú – ez a véletlen sodorta a művészet irányába, hiszen a patika tulajdonosa a Rodin-tanítvány Hűvös László volt, akinek műtermében először találkozott a szobrászat világával. 1916-ban már az Iparművészeti Iskola hallgatója volt, ahol Simay Imre mellett sajátította el a szakma alapjait. Innen került kapcsolatba a kor jelentős mestereivel: Szinyei Merse Pállal, Stróbl Alajossal, majd Vedres Márkkal. Bár egy időre eltávolították a szobrászati képzésből, festőként folytatta tanulmányait Csók István és Vaszary János keze alatt. Ez a sokrétű képzés későbbi munkásságát is meghatározta: rajzai, szobrai és iparművészeti tárgyai a klasszikus formaérzéket és az érzékeny megfigyelést ötvözik. 1925-ben a Szinyei Merse Pál Társaság ösztöndíját elnyerve Párizsba utazott, ahol Rippl-Rónai József ajánlásával kereste fel Aristide Maillolt. Gyorsan beilleszkedett a francia művészvilág pezsgő közegébe, és kapcsolatba került az ott élő magyar alkotókkal is. A gazdasági nehézségek azonban hamar visszavetették: 1932-ben Nizzába költözött, ahol egy kereskedő megbízásából elefántcsontból és más anyagokból készített iparművészeti tárgyakat. 1938-ban tért vissza Párizsba, majd a közeli Sèvres-be költözött. A második világháborút követően, 1947-ben kapcsolódott be újra aktívan a művészeti életbe. Művei Magyarországra is eljutottak: Kassák Lajos lapjai több alkalommal bemutatták alkotásait. 1975-ben, hosszú évtizedek távollétét követően Esztergom nagyszabású, gyűjteményes kiállítással fogadta vissza a város szülöttét. A tárlat, amelyet Horváth Ferenc rendezett, a művész életében a legfontosabb bemutatkozássá vált. Zolnay László megnyitóbeszéde találóan érzékeltette a pillanat jelentőségét: „A műveivel tért vissza közénk.” Vörös Béla ekkor már évtizedek óta készült arra, hogy életművét szülővárosának adományozza. Nem a dicsőség, nem az elismerés vezette – sokkal inkább az a vágy, hogy Esztergom fiataljai olyan példát lássanak, amilyet ő gyermekkorában hiába keresett. Hagyatéka – 306 mű – páratlan értéket képvisel, és a város kulturális örökségének egyik legjelentősebb alapköve lett. 1983-ban hunyt el Párizsban. Végakarata szerint földi maradványait Esztergomban helyezték örök nyugalomra, egy saját alkotásának, A haldokló fiú szobornak talapzatában. Temetése bensőséges légkörben zajlott, és méltó lezárása volt annak az életnek, amely egyszerre szólt a művészetről, a hűségről és a gyökerek tiszteletéről.
Öt évtized telt el azóta, hogy a plénum megcsodálhatta alkotásait szülővárosában – és mint azt Szakálos Éva elmondta: öt évtized telt el azóta is, hogy utoljára XX. századi művészeti kiállítást tartottak volna a Balassa Múzeumban. Ennek egyik oka az volt, hogy nem volt önálló kiállítóterük, ám a 2023-as nagyszabású felújításnak köszönhetően ez a helyzet megváltozott, és a megújult hely számos új lehetőséget teremtett. Így hát adta magát, hogy a raktárban lévő anyagokat elkezdjék feldolgozni. Ekkor került középpontba Vörös Béla is. Ám amikor a kiállítássorozatnak nekivágtak, még elképzelni sem tudták, hogy mi sül ki belőle.
- Teljesen vakon mentünk ebbe bele, nem tudtuk, hogy fogják fogadni, hogy egyáltalán érdekessé tudjuk-e tenni. Ebből a szempontból ez az év egy hatalmas pozitív csalódás volt: a kiállítások rengeteg érdeklődőt vonzottak minden korosztályból. Nagyon jó volt látni, ahogy idősek és fiatalok állnak egymás mellett a kiállított alkotásokat csodálva. Ráadásul kialakult egy olyan látogatói közösség is, amelyek minden megnyitóra, beszélgetésre, eseményre eljöttek. Emellett Vörös Béla családja is tiszteletét tette a megnyitókon – sikerült felkutatnunk a Magyarországon élő rokonokat is, valamint fia, André is aktív részese volt a kiállításoknak és a kötetnek is. Rengeteg támogatást kaptunk tőlük is, végtelen szeretettel álltak a kezdeményezéshez, és rendkívül hálásak érte a városnak. Ezen felül pedig a szakma is felfigyelt ránk, nagyon lelkesen fogadták, volt ezekben a körökben egyfajta heuréka-érzet, éppen ezért az országos visszhangja is rendkívül pozitív volt a kiállításoknak, messzire eljutott a híre.
Az év során tehát három kiállítás volt, az első márciusban nyílt meg, és Vörös BÉla grafikai munkáit mutatjuk be, és az igazi különlegességét az adta, hogy maga a művész soha nem állította ki ezeket a munkáit. Ez egyfajta bevezető, hírcsináló kiállítás volt. A második volt a tényleges nagy megnyitó nyáron, ez volt a leglátványosabb. Az esztergomi közönségen túl itt már érezhető volt a szakma jelenlét is – volt olyan művészettörténész, aki Debrecenből látogatott el a kiállításra. És akik erre eljöttek, azok már mind nagyon várták a harmadik kiállítást, ahol az elefántcsont-alkotásokat tekinthették meg. Ez a kiállítás koronázta meg végül az évet, ez volt a legnagyobb durranás, ez már túlmutatott a művészen. Sokakat vonzott ugyanis maga az egzotikus elefántcsont is, az anyag misztikuma miatt.
Persze mindez nem a múzeum egyszemélyes akciója volt: rengetegen álltak mögöttünk, és támogattak minket. A szakma és a család mellett a város is felkarolta Vörös Bélát, nagyon sokat köszönhetünk nekik, többek között a művész síremlékének, a Haldokló fiú szobrának revitalizálását, környezetének parkosítását, ráadásul olyan szervezetek is beleálltak ebbe a témába, akikre nem is számítottunk. Ilyen volt például a Városvédő tábor is, akik nyáron megtisztították a kórház udvarában található női torzót.
A kiállításokkal együtt egy kiadvány is megjelent, mely egyszerre katalógus és tanulmánykötet, melyben Vörös Béla teljes életművét megcsodálhatjuk, és számos izgalmas, színes tanulmányt is olvashatunk benne. Erről Szakálos Éva elmondta: nagy kihívás volt, hiszen először próbálkoztak ilyennel, mindent tesztelniük kellett: a formátumot, a fotókat, a nyomdát – hogy vissza tudja-e adni a színeket mondjuk egy elefántcsont vagy bronz esetében. De szerencsére a végére, mire összeállt, minden klappolt, a fotók rendkívül jól működtek a nyomdával, a tanulmányok pedig a grafikával. És ezt mi sem erősíti meg jobban, mint a kötet fogadtatása, ami minden szinten nagyon jó volt, csupa pozitív visszajelzés érkezett hozzánk. Fontosnak tartottunk, hogy ezt az esztergomi anyagot kifelé is minél több helyre eljuttassuk. Éppen ezért nagyon örültük, amikor a Libri is átvette a könyvet. A szakmán túl pedig az itthoni közönség körében is népszerű volt. Amire pedig a legbüszkébb vagyok az az, hogy a kötet esztergomisága megkérdőjelezhetetlen!
Persze Vörös Béla életművének és hagyatékának feldolgozása ezzel nem ért véget: folyamatosan dolgozzák fel őket és kutatják. Ráadásul ennek az évnek volt még egy nagy horderejű hozadéka is: egy másik elfeledett művészre is ráirányult a reflektor fénye: Karikás Ilonára, Vörös Béla feleségére, aki maga is kiváló művész volt. 1945-ben, amikor Franciaországban már nagyon veszélyessé vált a helyzet, Vörös hazaküldte imádott feleségét Budapestre, hogy biztonságban tudhassa, ám sajnos nem tudta megmenteni, őt is, mint oly sok sorstársát elfogták, és koncentrációs táborba küldték, ám oda már soha nem érkezett meg, az úton odafelé életét vesztette. Fontos és jelentős művész volt ő is a korban, és most úgy tűnik, hogy az ő elfeledett életműve is bekerülhet a művészettörténeti kutatások középpontjába.
Ami pedig Vörös Bélát illeti: jövőre is folytatódik az életmű és hagyaték kutatása, feltárása, emellett elindul egy olyan folyamat is, melynek hozományaként sikerülhet az alkotásait Párizsban is kiállítani. Ez a három kiállítás megmutatta: nagy igény van a XX. századi művészetre, egy elfeledettnek hitt raktári anyag hatalmas sikert generált. Éppen ezért mi sem állunk le, a jövő év nagy projektje Gadányi Jenő lesz, aki a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó, elveiből soha nem engedő egyénisége volt. Szentendrével közösen vágunk bele ebbe, és jövőre is három kiállítással és egy kötettel készülünk – Gadányi épp úgy régi adósságunk, mint Vörös Béla volt. Egy olyan szenzáció lesz ez, ahol megismerhetjük a XX. századi művészeti világ egyik, mégis szinte ismeretlen alapkövét!
