22. október 26. 12:25 szerda
Az 1956-os októberi események városunkat is hamar elérték, az esztergomiak is utcára vonultak, hogy támogatásukról biztosítsák a fővárosban tüntetőket, ám a fegyvertelen megmozdulás a Sötétkapunál tragédiába torkollott 1956 október 26-án. Erre emlékezünk minden évben – immáron 32. alkalommal – a helyszínen.
Az ’50-es évek keményen sújtotta Esztergomot: az államalapítás városát, a keresztény egyház bölcsőjét „klerikális reakciós várossá” nyilvánították, történelmi jogaitól megfosztották. A Főszékesegyház melletti szemináriumi épületben a 7. gépészeti hadosztály és annak parancsnoksága költözött. A 23-ai események hatására nagy részüket a fővárosba vezényelték, az itt maradtak a fontosabb intézmények védelméért feleltek – ennek megerősítése érdekében október 24-én Komáromból 10-15 fő ÁVH-st küldtek ide.
Esztergomban az első megmozdulásokra október 25-én kora este került sor. A diákok fáklyás felvonulást tartottak, majd azzal az ígérettel oszlottak fel, hogy másnap reggelre egy nagy, egész várost megmozgató felvonulást szerveznek. A fő helyszín a Széchenyi tér volt.
Október 26-án reggel jelentős tömeg gyűlt össze, ahol felolvasták a pesti diákok követeléseit, szolidaritásukat fejezték ki a fővárosi eseményekkel, valamint kiálltak Nagy Imre mellett. Ezt követően a tömeg egy része a börtönhöz vonult, és kikényszerítette az összes fogoly szabadon bocsátását. Dél körül a tüntetők elfoglaltak 3 db menetrendszerű távolsági buszt, és megindultak a hadosztályparancsnokság felé, hogy átadják a követeléseiket a hadosztály parancsnokának. A buszokat több száz tüntető kísérte, de mindenki fegyvertelen volt.
A tömeg a Sötétkapun át akarta megközelíteni a parancsnokságot, amit azonban fegyveres honvédségi őrlánc biztosította, de a katonák felszólítása ellenére a tüntetők egy busszal az élén behatoltak a Sötétkapuba és lassan az épület felé nyomultak. Erre az őrlánc visszavonult, a parancsnokhelyettes pedig felszólította a tömeget, hogy ne közelítsenek az épület felé, mert parancsa értelmében lövetni fog. Amikor a busz eleje kiért az alagútból, a parancsnokság erkélyéről kézi- és rajlőfegyverekből lőni kezdték az autóbuszt (nem a katonák, a katona tanuk szerint ÁVH-sok), kitört a pánik. Ekkor az épület kapujának – az alagút felöl nézve – jobb oldalán álló harckocsi lövést adott le, a repeszgránát az alagútban robbant. A detonációra lőttek az épület ablakába kivezényelt katonák is, olyan intenzitással, hogy a legtöbben addig lőttek, amíg a tárak ki nem ürültek. A harckocsi löveget nem az irányzó sorkatona sütötte el, mert ő nem akart a tömegbe lőni, a ténylegesen lövő hivatásos katonatiszt viszont később azt állította, hogy nem a buszra lőtt, hanem a neki balra álló kapupillérre célzott, hogy az leomolva eltorlaszolja az alagút torkolatát.
Több legenda is fűződik az eseményekhez: az egyik szerint a menetet vezető autóbusz előtt egy biciklis hős haladt, aki az első áldozata lett a sötétkapui mészárlásnak. A másik, hogy az ágyút kezelő tizedes – megtagadva az utasítást – kiugrott a harckocsiból, és ezért parancsnoka a helyszínen agyonlőtte. Hogy valóban így történtek-e, máig nincs egyértelműen bizonyítva.
A tűznyitás után teljes volt a káosz: halottak, sebesültek mindenütt, a tömeg menekült, ám a harckocsik utánuk mentek és tovább lőtték őket. 20-30 perccel a déli harangszó ért véget a borzalom. A Sötétkapu alagútjában és közelében, majd később, a városi kórházban 14-en haltak meg.
1991 október 26-án hagyományteremtő szándékkal táblát avattak a tragédia helyszínén, és azóta is minden évben megemlékezünk városunk mártírjaira.
